Hiányzol, ebben az őrült malomban
hol apróra törnek a hétköznapok,
ahol a lélek gyűrött,
a szív tetszhalott. Hiányzol!
A testemben kiáltom
a fejemben hallom,
mint üres fahordóban kondul hangom!
Szakadt betűkre tépett szavak
süllyednek üres térben
vörös
könnyeket sírva,
haldokló fehéren!
Bár támadnának még,
s számolhatnám a szót,
mit sötétben
suttogva ragasztanék a szádhoz,
míg testem testedbe hal,
s csak a múló idő ás árkot,
lopva kettőnk közé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése